7. Fejezet: Fordul a kocka

Még mindig nem beszéltünk semmiről. Én nem mertem megszólalni, és sejtésem szerint ő sem mert kérdezni - de Key, ahogyan sejtettem is, nem hagyta annyiba a dolgot. Azon a táncpróbán tisztán láttam rajta, hogy direkt viselkedik úgy, ahogy.
A szám elkezdődött, én pedig Key mozdulatai láttán egyre izgatottabb lettem. Szemeiben dacos kihívást láttam, én pedig már azon a szinten voltam, hogy már nem érdekelt, hogy mi lesz ezután. Most már úgysem lehet semmi a régi köztünk. Ha csak erre a pár percre is, de most el fogom felejteni a kétségeimet, és kihasználom ezt az alkalmat arra, hogy még ha csak egy kicsit is, de megkaphassam Keyt.
Amint jött az én részem, teljesen átváltoztam azzá, aki a színpadon is szoktam lenni: egy gátlástalan, kétségeket nem ismerő sztárrá.
"Dirty babe" - tátogtam felé, szemkontaktusunkat meg nem szakítva. A soraimat mind, mind csak neki szántam.
Kiéhezve álltam ott Key előtt, bilincset imitálva csuklóim köré, és várva, hogy végre hozzám érjen. Mikor véget ért az én énekrészem, ő elindult felém. A tekintetünk még mindig egymáséba meredt, és ahogy egyre közelebb jött hozzám, annál gyorsabban vert a szívem. Key már olyan közel jött, hogy az orrunk csaknem összeért, és a lélegzetvételem is kezdett egyre szaporábbá válni.
Ez után következett az a rész, mikor végig kellene simítania a mellkasomon. Izgultam, vajon most is szándékozza megtenni?
Key nem habozott, és bár nem voltam most épp félmeztelen, az neki úgy látszik, nem jelentett gondot. Lassan benyúlt jobb kezével a pólóm alá, és a mellkasomon végighúzta puha ujjait. Ezen nagyon meglepődtem, és egy kisebb sóhaj kíséretében egy aprót az alsó ajkamba haraptam. Key szemeiben csakis elszántságot láttam, és ami még jobban felizgatott: a szája szélén egy meghúzódó apró mosolyt.
Nem volt elég, hogy addig is amennyire csak lehetett, már felcsigázta a kedélyeimet, miután megláttam, ahogyan csábosan végignyal az ujján... a szemeim akkor csillantak fel igazán. Ekkor már semmi kétségem nem volt afelől, hogy ezt már egészen biztos hogy direkt csinálja, és az is egészen biztos, hogy rájött, hogy ez nekem mennyire tetszik.
Mire észhez tértem a látványból, már elkezdődött a tánckoreográfia. Gyorsan bekapcsolódtam, és Keyre néztem, aki vigyorgott. A kis gonosz... na várj csak, Almighty Key.

Key POV

Úgy tűnik, hogy Jonghyun kétségkívül élvezi ezt. Hát ezt soha életemben nem gondoltam volna... úgy értem, hogy nem vettem ezt eddig észre?! Ennyire vak lennék? Egyáltalán... mióta vonzódik hozzám?
Legalább nem kell frusztráltnak éreztem magam akkor, mikor éppen cirógatom a mellkasát, ami mellesleg még egészen tetszik is nekem. Sőt, valójában rohadtul tetszik.
Ezek a gondolatok peregtek le bennem a már automatizálódott koreográfia táncolása közben. Azonban elmélkedésemet megszakította az a bizonyos középrész. Lássuk csak Jongie, vajon most is olyan bátor leszel-e, mint amilyen tegnap voltál!
Az énekesünk odafordult felém, és szemében olyan elszántságot láttam, mint amilyet talán eddig még soha. Egy pillanatra még félni is elkezdtem tőle, mert ahogyan nézett rám, komolyan azt vártam volna következő lépésként, hogy lesmárol. A gondolat egyáltalán nem taszított, csak hát akkor meg mit szólna Tony?! Azért mégiscsak ő nézi végig ezt az egészet...
Jonghyun felemelte a kezeit, ujjait lassan a fürtjeim közé csúsztatta, és egészen erősen megmarkolta hátul a hajamat. Kissé megfeszültem először, de aztán a határozottsága annyira magával ragadott, hogy végül semmi sem érdekelt: hagytam, azt tegye velem, amit akar. Elfelejtettem róla mindent: hogy ő az a Kim Jonghyun akivel már hosszú idők óta ismerjük egymást, legjobb barátok vagyunk, szinte mindent tudunk egymásról. Csak egy irdatlan jó pasit láttam, akitől azt akartam, hogy valamit végre tegyen velem.
A homlokát az enyémhez érintette, és az a jól ismert mély, fekete szempár most olyan közelről nézett az enyémbe, mint még soha. Egyszerűen kivételesen gyönyörűnek találtam a szemeit, pedig minden áldott nap ebbe a szempárba néztem bele.
Ekkor lassan lesütötte tekintetét, enyhén oldalra fordította a fejét, és egy számomra szinte végtelennek tűnő pillanatig tartotta a száját az enyémtől csak pár milliméterre.
Egyre izgatottabbá váltam... vártam a pillanatot, mikor végre hozzáér az enyémhez, de ekkor... visszafordította a fejét, és gonoszan rám vigyorgott. KIM JONGHYUN! Te átkozott, gonosz dinó...
Megfogta a csuklómat, és odavezetett a most épp láthatatlan cellához. Eközben én csak csalódottan sétáltam vele, még mindig nem tértem észhez az előbbitől... én akartam vele játszadozni, erre ő megfordítja a kockát?!
Vége lett a számnak, én pedig csak bosszúsan néztem Jonghyunra, aki csak kárörvendően mosolygott.
- Khmm... hát... ez... eléggé MEGGYŐZŐRE sikerült. - jegyezte meg Tony, aki zavarában a sapkáját igazgatta. - öhm, akkor azt hiszem a koreográfia részét még kellene egy kicsit csiszolnunk, a többi egészen jól megy.
Ekkor jöttünk mindketten rá, hogy talán lehet hogy nem kellett volna az előbbit ennyire élethűen előadnunk... de az izgatottsági állapotom nem ezt sugallta. Sőt, leginkább azt, hogy valójában sokkal több ilyenre vágyom, mint azt gondolnám... vajon Jonghyun is így van ezzel?
Bár az ő érzéseire akartam fényt deríteni, valójában csak a sajátjaimat ismertem meg igazán...