12. Fejezet - Baleset

- Rendben, akkor megy. - szólt Tony, és elindította a zenét. Belepörgetett a koreográfia kezdetéig, és elkezdtük. Alig tudtam koncentrálni az előbbiektől... Tényleg nem fair tőlem hogy így viselkedem Jonghyunnal. Mintha játszanék az érzéseivel... pedig, hidd el Jongie, nem akarok!
Mindkettőnkön látszott, hogy megint nincs rendben valami, mert sokat rontottunk.
- Srácok, elfelejtettetek táncolni?... Újra.
- Bocsánat. - szólt Jonghyun, majd visszaállt a kezdési helyére. Ránéztem. Ez mind miattam van... ha egyszerűen azt mondtam volna neki, hogy szeretem, akkor minden rendben lenne. Legalábbis látszólag... Honnan tudhatnám meg, hogy tényleg szeretem-e?
Belül dühös voltam magamra. A lépésekre nem figyeltem eléggé, és hirtelen egy hatalmas hasító fájdalmat éreztem a jobb bokámban, majd a földre estem.
- Jesszusom, Key... hé, hé jól vagy? - guggolt le hozzám Jonghyun, majd odafutott Tony is.
- Nem... ah.... nagyon fáj a bokám... - mondtam fájdalmas képpel, és két kezemmel fogtam a sérült testrészemet.
- Vedd le a cipőd. Óvatosan. - mondta Tony, és ő is segített levenni. Miután levettem a zoknimat is, látszott, hogy egy apró véraláfutás kezdemény van a bokám jobb külső felén, és már dagadni is kezd.
- Ez nem néz ki túl jól... hozzak valamit? Hideg vizes borogatást? - mondta Jonghyun. Mikor ránéztem, láttam, hogy rettentően aggódik.
- Hozz vizes ruhát, az talán lejjebb viszi a dagadást... ez a boka bizony kiment. - mondta Tony a fogát szívva, miközben gyengéden megérintette a véraláfutást. Jonghyun kifutott a ruháért. - Így nemigazán lesz ebből duett két hét múlva. - jegyezte meg halkan Tony, és elhúzta a száját, majd rám nézett.
- Ne haragudj. - mondtam neki, és rettentően szégyelltem magam. Most még dühösebb voltam magamra, mint ezelőtt... hogy lehetek ennyire figyelmetlen?? Ennyire szerencsétlen...
- Itt van, tessék. - jött be Jonghyun a ruhával, és gyengéden a bokámra rakta. Ránéztem, majd ő is a szemembe nézett. Láttam rajta a törődést, a gondoskodást, még ezek után is. Láttam, hogy most egy pillanatra elfelejtette, hogy én nem viszonozom az érzéseit, csak az járt a fejében, hogy én hogy vagyok. A magammal szembeni düh mellé egy adag bűntudat is elkezdett társulni, és én mondom, ennél rosszabb érzés nem tudom létezik-e.
A sofőrünk elvitt a kórházba, ahol megröntgenezték a bokámat. Egy ínszalag majdnem elszakadt benne, ahogy kibicsaklott. Csak megnyúltak a szalagok, de nagy mértékben sérültek, ami azt jelenti hogy több hét mire rendbe jön, és a táncolást el kell hogy felejtsem egy időre. Magyarul a nagy koncerten sem táncolhatok. Hát... ez mondhatom, REMEK.
- Igen, Keynek megsérült a bokája próba közben. - Jonghyun mellettem ülve telefonált. Épp a váróteremben vártuk a leletemet. A menedzserünkkel beszélt. Kissé féltem, vajon mit szól...
- Adom. - mondta, majd átnyújtotta a mobilt.
- Halló? - szóltam a telefonba.
- Jól vagy? A koncertre rendbe jössz? - kérdezte. Hát persze, hogy csak ez a fontos neki. Már meg sem lepődöm. Sóhajtottam egyet.
- Azt mondta az orvos, hogy több hét, mire nagyjából rendbe jön, és a táncolást akár két hónapig is hanyagolnom kell majd. Szóval... nem.
A menedzserünk sóhajtott egyet, és azt mondta:
- Hamarosan ott vagyok. Ezt meg kell beszélnünk.
Miután kikaptam a papírokat, és egy csinos kis kötést a lábamra, a menedzserünk eljött hozzánk, és beültünk egy kávézóba. A többiek sem voltak még otthon, így csak velünk tudott beszélni.
- Hogy sikerült ez, elárulod?
- Csak rosszul lépett, és ennyi. Bárkivel előfordulhat. - szólt az érdekemben Jonghyun. Ránéztem. Egyszerűen nem értem miért csinálja ezt...
- Akkor oda kéne figyelni, nem? - nézett ránk komoly arccal a menedzser. - Nem volt elég tavaly Jonghyun bokasérülése, most jössz te. Háth... most magyarázkodhatok mindenkinek. Arról meg nem is beszélve, hogy Tony munkája is hiábavaló volt a duettetekkel kapcsolatban, és attól még ki kell fizetnem neki a zsíros bérét, ami tudjátok, hogy nem kevés.
Csak hallgattunk, mint a jómadarak. A menedzserünk ismét sóhajtott.
- Akkor a koncerten marad az Internet war ehelyett. És a többi koreográfiát villámgyorsan el kell próbálnotok úgy, hogy Key nem táncol. Az istenit, lesz dolgotok bőven... emiatt le kell mondanom egy csomó interjút is, ami rátok várt. Egyszerűen nem fog beleférni az időtökbe.
Stresszesnek látszott a menedzser hyung, és az én hátamat is egyre több súly kezdte nyomni. Hibásnak éreztem magam mindenért. A kezeimbe temettem az arcomat, és egy nagy sóhaj után lassan éreztem, ahogy a szemeimből könny szivárog. Túl sok volt ez az elmúlt egy hét - mint munka ügyileg, mind magánügyileg is. Kissé kibuktam.
- Key nem tehet róla, hogy kiment a bokája! Nem kellene most ezt az incidenst beállítani minden galiba okozójának! Szerintem talán szervezhetnél egy kicsivel kevesebb dolgot is, és akkor talán nem lennénk annyira lestrapálva, hogy ne tudjunk odafigyelni a dolgainkra! - fakadt ki Jonghyun. Ingerült volt, és tudtam, meg fogja még bánni, hogy a menedzser hyunggal így beszélt. Lassan éreztem, hogy az egyik kezével megsimogatja a combomat, jelezve ezzel a megértését.
- Szerintem meg vegyél vissza Jonghyun, elvégre én vagyok az, akitől a lét kapjátok. Ha nem szervezném a dolgokat úgy ahogy, akkor most nem tudtál volna szépséges Honda autót venni magadnak. Úgyhogy nyugodj le, menjetek haza, Key pihentesse a bokáját, hátha valami csoda folytán mégis rendbe jön addigra... Te pedig közöld majd a többiekkel a helyzetet ha hazaértek.
Jonghyun csak hallgatott, de éreztem ahogyan egyre jobban forr benne a düh. Hirtelen felállt.
- Gyere Key. - nyújtotta a kezét felém, hogy felsegítsen. Én megfogtam, bár a tenyerem könnyel áztatott volt. Eltakartam a másik kezemmel az arcomat, hogy a fanok nehogy véletlenül lencsevégre kapjanak, és lassacskán bebicegtünk a kocsiba.