5. Fejezet - Biztos?

- Na jó srácok, azt hiszem mára ennyi elég is volt. Az se jó ha rögtön túl sokat veszünk egyszerre, most ezt szépen raktározzátok el magatokban, gyakoroljátok. A váza a táncnak már megvan, már csak az apró simításokat kell jól belegyakorolni. Aztán... valahogy próbáljátok megszokni egymás közelségét is. Tudom hogy nehéz, de az se lesz jó, ha ott helyben a színpadon lesztek legelőször ilyen intim helyzetben, mert akkor csak zavarban lesztek, és ez meg fog látszani, és a produkció rovására megy. Jó? Szóval.. ez a ti dolgotok, én csak tanácsként mondom.
Csak néztem és néztem Tonyra, és még mindig nem hittem el, hogy a sors ilyen kegyetlen velem. Egy kínszenvedés lesz, mire a végéig eljutunk ennek, már érzem. Annyira fáj minden perce, már most...
Key egyáltalán nem tűnt idegesnek vagy feszültnek azzal kapcsolatosan, amit majd csinálnunk kell. Furcsálltam is a dolgot, viszont azt láttam rajta, hogy egyre inkább kezdi zavarni az, hogy nem tudja, mi az én nyűgöm. Lassan, a végére kell érnünk ennek, és muszáj lesz beszélnünk róla.
De mi lesz ha meg kell tudnia az igazságot? A barátságunk sosem lesz a régi. Számomra a legértékesebb dolog az volt az életemben, hogy őt a legjobb barátomnak tudhattam. Hogy mellette mindig önmagam lehettem, és a vele töltött idő alatt teljesen ellazulhattam. Nem hagyhattam, hogy ez most véget érjen, mert abba beleőrültem volna. De ez egy olyan zsákutca, amiből egyszerűen nem látok sehol kiutat.
Az öltözőben öltözködtünk, amikor Key egyszer csak megszólalt.
- Ha ez így folytatódik, én nem leszek hajlandó ezt végigcsinálni, ezt jobb ha tudod.
Nem néztem Keyre, de fájtak a szavai. Hirtelen lehúztam a pólómat, és befújtam magamat dezodorral. Egyszerűen nem voltam képes még arra, hogy elmondjam neki, mi bánt. Csak annyit mondtam:
- Igen? Akkor miért nem mondod vissza most rögtön? Biztos nem én vagyok álmaid férfija, úgyhogy nyugi, nem kényszerít téged senki arra, hogy velem kelljen bohóckodnod a színpadon. Majd marad Taemin, ő legalább megcsinálja. - Miután felöltöztem, hirtelen felkaptam a táskámat, és kiviharzottam a teremből.
- Jjong...! - hallottam még, ahogyan Key visszaszól, de nem álltam meg.
Gyalog indultam vissza a lakásunkra.
Alig hittem el hogy ilyeneket mondtam annak az embernek, akit szívből szeretek. Miért viselkedtem így vele? Hiszen neki fogalma sem volt semmiről!... Most mégjobban összekuszáltam benne az így is már kibogozhatatlan szálakat.
Ahogy gyorsan lépdeltem az utcán, folyton rajongók fordultak utánam, a nevemet hajtogatva. A testőr csak rohant utánam, de egyikőjük sem érdekelt - ki akartam szellőztetni a fejem.
Szerencsére nem laktunk messze az SM épületétől, úgyhogy csak rövid ideig kellett elviselnem ezt. Mindenesetre jobb volt, mint most egy légtérben tartózkodni ezek után Key-jel. Azonban már elkerülhetetlen volt a dolog: beszélnem kell vele, mert megérdemli, hogy tudja az igazságot.
Mire hazaértem, Key már otthon volt, hisz ő kocsival ment. Ahogy vettem le a cipőmet, láttam az övét is.
A konyha felől Minho közeledett felém.
- Na, hogy ment a próba?
- Jól, jól ment - mondtam neki, és felnéztem rá a cipőm kikötése közben. Biztosan a többiek is észrevették már rajtam, hogy valami nincs rendben, de ők ilyenkor általában inkább rámhagyták. Egyedül Key volt az, akinek mindig sikerült kihúznia belőlem a problémát, és meg is beszéltük.
Minho ütögetett kettőt a vállamon, jelezvén hogy "nem tudom mi a bajod, de fel a fejjel", majd bebaktatott a nappaliba.
Én a cuccomat bevittem a szobába, ahol Key fogadott az ágyon ülve. Taemin és Onew a nappaliban videojátékoztak, és ahogy hallottam, csatlakozott hozzájuk Minho is.
Odamentem a szekrényemhez, és behajítottam a táskámat. Eközben Key becsukta az ajtót, és ismét leült az ágy szélére.
- Honnan veszed, hogy "undorodom" tőled? - kérdezte határozottan a kis díva, és karba fonta a kezeit. Lábait felrakta az ágyra, és a támlának dőlve nézett rám. Hirtelen ismét belém ötlött a bűntudat, amiért úgy ráförmedtem az öltözőben.
Sóhajtottam egy nagyot.
- Miért, talán nem így van?
- Nem, nem így van.
Pislogtam párat. Komolyan mondja, vagy csak azért, hogy ne bántson meg?
- ...Biztos?
- Jjong, biztos! - szemeit tágra nyitva nézett rám, és felült az ágyon. Kezeit a paplanon támasztotta. Egy pillanatra sem nézett félre, hanem teljes őszinteséget sugározva bámult rám. - Talán neked úgy tűnt az eddigi évek alatt? Ne csinálj már úgy, mintha sosem fanserviceltünk volna! Csak ez most egy kissé... intimebb lesz, mint az eddigiek. Inkább Te mondd el, hogy mi a bajod! Azthiszem, nekem nagyobb okom van azt feltételezni, hogy undorodsz, elvégre te vagy az, aki a nőket szereti nem igaz?
Ismét hátat fordítottam neki. Nagyon ideges lettem, a gyomromban görcsölt az ideg.
Megfordultam, és a szemébe néztem.
- Nyugodj meg, abban biztos lehetsz, hogy nekem sincs semmi bajom ezzel az egésszel.
- Akkor meg mi a gond?? Jonghyun... - kis kétségbeesést láttam a szemében, azt láttam, valóban aggódik. Felkelt az ágyról, és felém sétált. A szívem kalapálni kezdett... mire készül?
Egészen közel állt hozzám. A vállamra rakta a kezét, és mélyen a szemembe nézett.
- Tonynak tényleg igaza van. Ha nem lesz hamarosan minden rendben, akkor nem fog menni a szám. És nem azért, mert undorodnánk egymástól, hanem azért, mert egészen egyszerűen nem vagyunk összhangban. Kérlek... - mondta halkan, bogár szemeivel az enyéimet fürkészte.
Hát, itt az idő, hogy elmondjam neki? Tényleg?
Nem, arra képtelen lettem volna. De a helyzet viszont adta magát, és a szerelmem közelsége, fekete szemeinek mélysége, hamvas bőrének a látványa, és édes szájának csábítása magával hozta a mozdulatokat.
Nem bírtam tovább ezt.
Az oldalára raktam az egyik kezem, és tekintetem a szeméről az alsó ajkára vándorolt. Egészen közel hajoltam hozzá, és lassan, nyelvemet csak egészen kicsinyre kinyújtva végignyaltam rajta.
Éreztem, hogy a teste egy aprót rándul, és egy egészen halk sóhaj is elhagyta a száját. Miután a tekintetem visszatalált az övére, egy hatalmasra kinyílt, csillogó szempárt láttam magam előtt.
- Jonghyun...
Miután realizáltam, hogy az előbb mit is műveltem, gyorsan hátrébb léptem tőle, és kimentem a szobából.
Miért van az, hogy amint helyre kéne raknom a dolgokat, csak még jobban összekuszálom őket?