14. Fejezet - A nagy nap

Már csak egy hét maradt a koncertig. Ez alatt a hét alatt rettenetesen kihajtottuk magunkat, hogy a lehető legjobb formánkat hozhassuk, a hiányosság ellenére is. Bár már volt egy ilyen incidensünk tavaly, amikor az én bokám volt eltörve, most tényleg megértem, mit éltek át a többiek akkor. Senkinek nem kívánom ezt a stresszt.
A koncert előtti napon az utolsó megbeszélésen mindent lépésről lépésre, szóról szóra átbeszéltünk, ahogyan azt kell. A menedzserünk hál' istennek most már megértőbb volt Keyjel szemben, hiszen látta, hogy ezen a héten már ő is be-be járt velünk az SM épületébe, és bár nem táncolt, ő is naphosszat énekelt és gyakorolta a számokat.
- Hát, holnap lesz a nagy nap. - mondta Minho a ruháit hajtogatva, miközben épp a lefekvéshez készülődtünk. Mindenki hulla fáradt volt.
- Srácok... - állt fel az ágyról hirtelen a bicegő Key - én... sajnálom hogy így történt. Nem kellett volna ennyi plusz munkát vállalnotok ha én nem csináltam volna ezt a kellemetlenséget... Én... tényleg sajnálom. - mondta, majd lehajtotta a fejét, és mélyen meghajolt.
- Jaj Hyung, ne hülyéskedj már! Mindenki tudja, hogy nem tehetsz róla hogy így alakult. Te is tudod, nem igaz? - Taemin rögtön odament hozzá, és a vállánál fogva felegyenesítette. Key továbbra is a földet fürkészte, látszott rajta, hogy még mindig szégyelli magát. Én is lehajtottam a fejemet. Nem kellene ezt csinálnia...
Lassan lefeküdtünk. Key Onew ágyában aludt, hogy ne kelljen felmásznia a rossz lábával az emeletes ágyra. Egy szempillantás alatt aludtunk el, mint akiket lelőttek...
Másnap már délelőtt a stadionban voltunk, és elkezdtünk próbálni. Azért arra figyeltünk, hogy az esti koncertre maradjon még energiánk - nagy szükségünk volt rá.
Délután beözönlött a rengeteg rajongó a kis világító neonos rudacskákkal, zászlókkal, táblákkal és egyéb szokásos dolgokkal. Bár nagyon sokszor idegesítenek- főleg azok akik képesek üldözni is az utcán - így, hogy együtt látom őket, mindig hihetetlenkedve és hálával nézek rájuk.
- Minden rendben? Szól a mikrofonja mindenkinek? - sürgött forgott körülöttünk a hangmérnök. Mi csak bólogattunk, és igazgattuk a fülünkre erősített pántokat és zsinórokat amik a ruhánkban voltak elvezetve. Mindig csak imádkoztunk, hogy maradjanak is a helyükön. Harapni lehetett a feszültséget és az izgalmat a levegőben, az én szívem is rettenetesen kalapált, a gyomrom görcsölt, a tenyerem izzadt, és remegtem. De már megszoktam, hiszen minden egyes fellépés előtt ez van. Ezek csak fizikai tünetek: az elmém pontosan tudja, hogy tudom, amit tudok.
Hát elkezdődött. Felemelkedtünk a színpadról, és elkezdtük a szokásos formánkat hozni. Az összes számon szinte hiba nélkül mentünk végig: tényleg úgy éreztem, hogy szinte sosem teljesítettünk még ilyen jól, még annak ellenére is, hogy Key nem táncolhatott. Hallatszott, hogy ezt kompenzálni szerette volna a hangjával, mert nagyon nagyon jól énekelt. Büszke voltam rá.
Éppen végeztünk a Luciferrel, amikor rohantunk lefelé mindannyian a színpadról. Jött a duettünk Taeminnel, az Internet War.
 Hál istennek nekem sok öltözködni valóm nem volt: egy nadrág csere, és egy lenge, fölsőnek aligha nevezhető fekete textildarab, amit majd úgyis levetek közben. Szegény Taemin mindig szétsült ezalatt a produkció alatt.. az a zakó nem a legszellősebb öltözék. És arról ne is beszéljünk, mennyire fel fog forrósodni attól, amit majd művelek vele...
Miután átöltöztem, nagyon gyorsan elkezdtem fekvőtámaszozni és hasizmozni, hogy az izmaim minél jobban feldagadjanak. Iszonyatosan fel voltam már pörögve, így ez nem is okozott gondot. Miután ezzel kész voltam és lespricceltek vízzel, felemeltek a helyemre.
Elkezdődött. A fanok megőrültek amint megláttak, a sikonyálás maximális hangerőre erősödött. Mikor Taemin megjelent, úgy szintén. Nem tűnt idegesnek, vagy bárminek: ugyanúgy hozta a formáját, mint szokta.
A rajongók megőrültek. A hangulat olyan extázisba sodort, amitől egyszerűen elvesztettem a fejemet. Kitomboltam magamból szó szerint mindent: letéptem magamról a felsőmet, az összes kábellel meg mindennel együtt, ami volt. Nem érdekelt semmi. Csak mindent elfelejtve, szinte vakon őrjöngtem az erőteljes zenére, a bilinccsel a karomon.
Mikor meghallottam a zenében a váltást, tudtam, hogy eljött az én időm. Taeminnel közeledtünk egymáshoz, és hirtelen megmarkoltam a haját. Eddig minden úgy ment ahogyan szokott, bár próbáltam olyan érzékien előadni, amennyire csak lehetett: a szánk majdhogynem összeért, és amennyire tudtam, hozzásimultam a fáradt makanae "rabszolga" testéhez. Ő hagyta magát, és láttam rajta, hogy miután elengedem a haját, megpróbálja a lehető legérzékibben végigsimítani a hátamat, majd a mellkasomtól egészen az alhasamig lassan végigcsúsztatni a tenyerét. Rendes tőle ez az igyekezet, hiszen mégiscsak férfi vagyok, ő pedig abszolút hetero.
Miután következett a szünet a zenében, és ő mit sem sejtve állt velem szemben, az ordítása után egy gonosz vigyor kíséretében hirtelen lekaptam Taemint. Egy bár rövid, mégis látványos nyelves csókot adtam neki, és mit ne mondjak, szegényke alig bírt reagálni utána. Tudta, hogy a produkciót nem ronthatja el, így csak tág szemekkel nézett rám, majd egy talán hamis vigyort ejtett felém. Én lihegésem közepette csak egy apró vigyort ejtettem felé, és a zene már ment is tovább. Tudom hogy ezért még kapni fogok tőle, de mindent megér az, hogy Keyt lássam féltékenynek.
A szám végén szokásosan megbilincseltem, és felemeltem a kezünket. Ezek után lementünk a színpadról.
A lépcsőn is alig tudtam levánszorogni, szinte úgy estem lefelé. Nem láttam, és hallani is alig hallottam, annyira erőtlen voltam - még jó, hogy szünet következett.
Hál istennek az öltözőben ott volt Key és a többiek is, akik végignézték az egészet a monitoron. Bár a szemeimet csak résnyire tudtam kinyitni, azért nagyjából láttam a homályos foszlányokból, hogy ki merre van. Lerogytam a kanapéra.
Ezek után nem éreztem mást, csak egy pofont az arcomon.